Eötvös Iskola Lakitelek

Erasmus+ Dánia 2019. 03. 30-04. 06.

(szubjektív beszámoló az utazásról)

            Dánia….Andersen hazája, a kis hableány szülőföldje, piros téglás házak mindenütt, királyság van ott (mármint államformáját tekintve, de amúgy is) gyakran fúj a szél, sokkal hidegebb van, mint nálunk, egy nemzetközi felmérés szerint évek óta a dánok érzik magukat a legboldogabbnak a világon, sokat bicikliznek….nagyjából ennyi jutott eszembe Dániáról, ha valahol szóba került. Viszont mindig szívesen megnéztem volna ezt az országot, annál is inkább, mert a barátnőm gyermekei már évek óta ott élnek, és ódákat zengenek róla. Ezért nagyon boldog voltam, amikor decemberben a következő karácsonyi meglepetést találtam az asztalomon.

7 NAPOS DÁNIAI UTAZÁS A KEDVENC KOLLÉGANŐDDEL

2019. március 31-április 06.

Rögtön éreztem, hogy ezt az ajándékot nehéz lesz überelni. (Nem is sikerült senkinek.)

Hamarosan kiderült, hogy egy nappal hamarabb lesz az indulás. Hurrá!-gondoltam.

Nagy terveim voltak az utazás előtt:

1. Megtanulok angolul. Na jó, nem teljesen, csak annyira, hogy ne gondoljanak kukának. Nos, ez sajnos nem jött össze, továbbra is csak hallgatni tudok angolul, beszélni meg nem.
2. Lefogyok. Hát, ezt már magyaráznom sem kell annak, aki ismer…és Dániában csak romlott az állapotom ebből a szempontból…(de erről majd még írok)

Nagyon kíváncsi voltam, kik lesznek az útitársak. Mármint a gyerekek közül, mert a kedves kolléganő ugyebár már adott volt. Nagyon örültem, amikor kiderült a gyerekek végleges névsora, hiszen mindegyik diákot szeretem valamiért:

Péter Márkot azért, mert roppant komoly, bölcs gyerek, aki szerintem nagyon sokra fogja vinni az életben.

KotvicsDomit azért, mert szórakoztató útitárs, emiatt elnézhető az időnkénti hisztije is.

Belicza Pannát azért, mert olyan kedves, jószívű lány, hogy a hatalmas szívétől nem látja a saját szépségét sem.

Radics Bercit ismerem az etikaórákról. Ott is olyan, mint a dániai úton volt: időnként olyan értelmesen el lehet vele beszélgetni, mint egy felnőttel, a következő percben meg az őrületbe kergeti a beszélgetőtársát. És ezt nagyjából percenként képes váltogatni…szóval nem egy unalmas gyerek.

Heinrich Zalán és Tóth Péli Márk pedig körülbelül naponta háromszor pacsizik velem az iskola folyosóján, továbbá a fiam legjobb barátai is, hát naná, hogy szeretem őket.

Az indulás előtt nagyon pörögtem azon, hogy elintézzek minden iskolai dolgot (naplók, jegyek, osztályfőnöki dolgok), és kitakarítottam otthon, kimostam mindent, mert ugye a családot csak ne egye már meg a kosz, míg kedves édesanyjuk nyaral. Azután végre elérkezett az indulás napja.

Aznap reggel kb. kétszázszor néztem meg, hogy nálam van-e a személyim és minden egyéb szükséges dolog, de amikor beszálltam a buszba, már megnyugodtam, és élveztem az utazást. Persze most is ugyanolyan flottul ment minden, mint az előző, a romániai út során, hála a kedves kolléganő körültekintő, minden apró részletre kiterjedő szervezésének. A repülés most is egy csoda volt számomra. Mivel fizikai ismereteim hát…mondjuk így, meglehetősen behatároltak, ezért továbbra sem értem, hogyan képes a levegőben maradni és ott haladni a repülőgép, de rendkívüli módon élveztem most is.

Az ott töltött napokról egy egész regényt tudnék írni, de annyi időm sajnos most nincs, ezért csak a számomra legérdekesebb dolgokról vetek papírra néhány gondolatot:

A tenger.

 Gyönyörű, fantasztikus volt a hullámok és a szél együttes hangját hallgatni, miközben egy kilónyi kagylót összegyűjtöttem.

A népfőiskola, ahol a szállásunk volt.

Nagyon különleges udvar, érdekes épületek, gyönyörű fák, nemzetközi társaság fura kinézetű művészekkel. Élmény volt látni mindezt.

Az iskola.

Jó lenne, ha nálunk is így néznének ki a tanintézmények, minden lehetséges eszközzel felszerelve, és olyan módszereket alkalmazhatnánk, mint a dán tanárok. De azt hiszem, az én életemben ez már nem valósul meg Magyarországon. Sajnos.

A morning song.

Hát ettől el voltam ájulva. Napjaim egyik fénypontja volt hallgatni, ahogyan együtt énekel az egész iskola.

A falu.

Rendezett, tiszta, kilométereket lehet gyalogolni, mire egy kis eldobott szemetet talál az ember. A házak körül nincs kerítés, vagy csak akkora, hogy még én is simán átmásznék rajta, függöny sincs, viszont a kertekben virágok, drága kaspók, amiket nálunk azonnal ellopnának az udvarról már másnapra. Persze az utak is tökéletesek, szerintem azt sem tudják, mi az a kátyú. Lehet, hogy nincs is rá szó a dán nyelvben. Az autósok udvariasan átengedik a gyalogost, miközben mosolyognak, a biciklisek köszönnek (fejükön sisakkal).

Odense.

Érdekes város, bárnekem ilyen nagy tömegben már kissé komornak tűnt a rengeteg piros téglás ház, de az a városrész, ahol Andersen háza volt, tényleg fantasztikus. Mintha időutazáson lett volna az ember. A biciklisek szélvészgyorsasággal közlekednek, és a parkolókból nem tűnnek el a kerékpárok. Hm, fura.

Étkezés.

Isteni, bőséges, rettentő mennyiségű volt. Szerintem majd esetleg két hét múlva merek ráállni a mérlegre. De az is lehet, hogy soha többé.

A kedves kolléganő.

Rengeteg röhögés és hajnalig tartó világmegváltó beszélgetések. Mindennap megfogadtuk, hogy másnap önmérsékletet tanúsítunk az evés terén. Egyszer sem sikerült. Közös hullámhossz elejétől a végéig. (Nem csak a táplálkozást, hanem minden egyebet illetően is.) Szuper volt!

Kulturális különbségek.

A dánok nagyra értékelik a tanárok munkáját. No comment. A férfiak természetesnek veszik, hogy a házimunka és a gyermekek nevelése/gondozása ugyanúgy az ő dolguk is, mint a nőké. No comment. Gyakorlatilag nem létezik bűnözés. No comment. Mindenki beszél angolul. No comment.

Indulás haza.

Szép volt, jó volt, de a végén már hiányzott a családom. Meg az országom is. Hiába, ahogy a régi dal is szól: ”Szívet cseréljen, aki hazát cserél!” Pakolás…jaj, istenem, nem fér be a bőröndbe a cuccom…jaj, befér, de biztos, hogy több 20 kilónál, jaj, hol egy mérleg, miért nincs mérleg…Úristen, 25 kiló, mi a fenének vettem ennyi dolgot, jaj, Zalán, hadd pakoljak már át hozzád néhány cuccot… köszi, Zalán, hű, ez így pont 20 kiló, jaj, de jó, átmentünk a biztonsági ellenőrzésen is, most senkinél sem volt bicska, pompás, gyerünk, felszálltunk, jaj, Dánia, lehet, hogy többé sosem látlak, de jó volt itt, de jó volt itt, de jó volt itt…

Összegzés.

Fantasztikus volt az egész hét. De komolyan.

Úgy gondolom, mindannyian sokat tanultunk ez alatt a hét alatt. Az étkezésről, Dániáról, de egymásról is. Fejlődött az empátiánk, toleranciánk, és a többieknek a nyelvtudása is.(Nekem meg a nyelvhallgatásom, na!) Ismét megállapítottam, milyen jó, hogy ebben az iskolában tanítok, mert a mi gyerekeink miatt egy pillanatig sem kellett szégyenkezni, hiszen megállták a helyüket minden szituációban, nem volt velük semmi probléma.

Az is örömmel tölt el, bár semmi érdemem nincs benne, hogy a Lakiteleken rendezett hét sikerült a legjobban programok és szervezés tekintetében egyaránt.

Nem tudom, hogy a gyerekek felfogják-e, mekkora dolog az, hogy eljuthattak Európa másik csücskébe, egy olyan országba, ami azért nem egy kifejezett turistacélpont, és ilyen mélyen bepillanthattak egy másik nép életébe, szokásaiba. Lehet, hogy ezt majd csak néhány év múlva értik meg.

Én viszont biztos vagyok abban, hogy amikor majd nyugdíjas koromban a hintaszékben ülve az életem szép emlékeit veszem sorra, akkor nagy örömmel és hálával fogok gondolni a Dániában töltött hétre, az iskola vezetőségére, akik elengedtek még egy hétre (hiszen egy hetet már Romániában is töltöttem), és legfőképpen arra a nagyon kedves kolléganőmre, aki lehetővé tette számomra, hogy ezeket a csodálatos napokat átéljem.

KÖSZÖNÖM, JULCSI!

Kozmáné Vincze Éva

2019. március 30.-április 6.

Erasmus+, Dánia

2019. március 30-ától április 6-áig az Erasmus+ projekt keretein belül kiutazott 6 fő 8.-os diák Dániába, azon belül egy Brenderup nevezetű faluba. Ez a projekt leginkább a természetvédelemmel és a megújuló energiával foglalkozik. Minden diák egy-egy olyan dániai családnál volt elszállásolva, akik ugyancsak a programban vettek részt.

Március 30-án, szombaton reggel 6:30-kor indultunk Lakitelekről a budapesti reptérre  Heinrich Gábor bácsi segítségével. A repülőút 2 óra volt Billundig, majd az érkezésünk után a családok vittek el minket a faluba. Mivel hétfőn kezdődtek a programok ezért szombaton és vasárnap a családokkal voltunk, akik bemutatták nekünk Brenderup szépségét.

Hétfőn elkezdődtek a programok. Nagyon meglepődtünk, mivel az iskolában le kellett venni a cipőnket. A reggelt énekléssel és egy nyitó ünnepséggel kezdtük, ahol az iskola igazgatója mondott egy kisebb beszédet. A nyitó ünnepség után főznünk kellett csapatokban. A legjobb az volt, hogy direkt úgy lettünk elosztva, hogy minden országból kerüljön legalább egy ember a csoportba, így kötelesek voltunk angolul beszélni. Én személy szerint nagyon élveztem, mert csak az alapanyagok voltak megadva, így szabadon készíthettünk belőle finom ételeket. Miután végeztünk az elkészítéssel meg is ehettük. A főzés után elő kellett adni a prezentációnkat a kedvenc ételünk elkészítési módjáról és a hozzávalóiról angolul. Erre nem volt sok időnk. Minden napra volt egy vagy két kérdés, amit a nap végén megválaszoltunk. Általában 2 órakor végeztünk. Ezután hazavittek minket és azt csináltunk, amit akartunk. Mi legtöbbször focizni mentünk el a suli elkerített focipályájára.

A többi napon is sok érdekes dolgot csináltunk. Kiszámítottuk az öko lábnyomunkat, ami bonyolultabb volt, de az eredmény érdekes volt. Megtudtuk, hogy a kedvenc ételünknek mekkora az öko lábnyoma. Kiderült, hogy az asztalra került ételeknél nem a szállítás a leginkább környezetszennyező, hanem ha túl sokat csinálunk belőle, majd kidobjuk. Nagyon tetszett, hogy a kisebb konyhai csapatokban ki kellett találni, hogy milyen új ételt szeretnénk készíteni, viszont kész részeket nem vehettünk. Tehát ha valaki paradicsomos, húsgombócos tésztát akart készíteni, akkor neki kellett megcsinálni a szószt is és a húsgombócot is. Az egyik nap arról volt szó, hogy az emberek általában az étel kinézete alapján ítélik meg az étel ízét is. Aznap azt tanultuk, hogy hogyan tálaljuk és hogyan fotózzuk le úgy az ebédünket, vacsoránkat vagy akár a reggelinket, hogy az kinézetre is hívogató legyen.

Összességében én nagyon jól éreztem magam Dániában. Mindenki nagyon barátságos, ráadásul Brenderup is egy nagyon szép falu. Sok újat tanultunk az étkezéssel kapcsolatban és az angoltudásunk is fejlődött.

Április 6-án, szombaton indultunk haza, Magyarországra, ahol Radics Pista bácsi vett fel minket. Elmondhatom, hogy új információk mellett új barátokat is szereztem ezen a héten.

                                                                                                     Belicza Panna 8.C